Mert ha a szerelem elhagyott,
      kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
      mint omló falon a salétrom;

mert ha a szerelem elhagyott,
      csak loholsz az utcán szorongva,
elbűvöl minden parázna szoknya;

és nyelved száraz kőporban forog,
      ha elalszol, kifoszt az álom,
ébren lábaid fércen rángatod;
      parázson jársz, parázson...

És tarkódik felperzselődsz;
      tagjaid hamuként elomolnak,
mozdulataidról az otthonosság
      arany páncélja leolvad.

Vad fogaid élesen összeverődnek,
      tekinteted röpte kileng, és
míg kívül a forróság emészt,
      belül ráz a didergés...

Mert ha megcsal, ha elhagy a kedves,
    azt elviselheted még,
de jaj,  ha veszni hagyod a magad
    érette való szerelmét!

Mert minden idegen lesz neked akkor,
      s kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
      mint omló falon a salétrom.

Futnál, menedékül a megkövült közöny<
      nyirkos barlangjai várnak:
takaródzhatsz melegedni magadba,
      mint bundájába az állat. -

Hát ezért vagy inkább hű, keserűn is,
      nem ereszted az elveszítettet,
körömmel ezért behegedt sebeid
      újra csak újra kikezded.

S élsz felelősen, mint sebesült harcos:
      ki bevégzi naponta, mit rendel a nap,
míg izmai közt bolyong a szilánk, mely
    végül szivébe szalad.